Katasztrófa elméletek

A bolygók kialakulásának katasztrófaelmélete mára szinte elfeledett hipotézis, amely szerint a Naprendszer bolygói és kisebb objektumai olyan heves eseményekből származnak, amikor a Nap és egy másik nagy méretű objektum majdnem összeütközött egymással. Ki és be, fontos szerepet játszott a földön kívüli életvitában a tizennyolcadik század második felétől a huszadik század első feléig, mivel arra utalt, hogy az extaszoláris bolygók nagyon ritkák lehetnek.

Az elmélet legkorábbi változata a Buffon (1749) üstökös ütközési hipotézise volt, ám ezt nagyrészt figyelmen kívül hagyták a Kant és Laplace által javasolt nebuláris elmélet megjelenése miatt. A nebuláris elmélet nehézségei azonban a katasztrófaelmélet különféle újjáéledéseihez vezettek. Ezek közül az első Bickertonnak köszönhető 1880-ban, aki felismerte, hogy csak egy csillagméretű betolakodó képes jelentős mennyiségű szoláris anyagot kiszakítani. Az ütközés egy forró gáznyelvet szakít ki a Nap anyagából, amely később bolygókká egyesül. Bickerton szerint az úgynevezett spirális ködök (amelyekről már tudjuk, hogy külső galaxisok) hasonló találkozások maradványai. Bickerton elgondolása azonban nem tudta megmagyarázni a külső bolygók óriási perdületét.

A nebuláris hipotézis technikai nehézségei a XX. század fordulóján további javaslatokat vettek fel a csillagokba való ütközésekkel kapcsolatban. A Chamberlin-Moulton "planeteszimális" hipotézise egy második csillag közeli elhaladására hivatkozik, míg a Jeans-Jeffrey árapályi hipotézise egy közeli, Jeffrey verziója szerint súroló ütközésre vonatkozik.

Az 1920-as és 1930-as évek során széles körben elfogadott tény volt a katasztrófaelméletek valamelyike, ​​kulcsfontosságú volt a Naprendszer eredete szempontjából és következésképpen azért, mert a csillagok közeli találkozásainak ritkának kell lenniük, ezért azt gondolták, hogy ritka az élet az Univerzumban. De akkor végzetes repedések jelentek meg az a katasztrófaelmélet alapjaiban: 1939-ben Lyman Spitzer bebizonyította, hogy a Napból kiszívott forró gáz vékony felhővé oszlik és nem kondenzálódik szilárd bolygókká. 1943-ban Henry Russell rámutatott, hogy ha elegendő lendülettel ragadjuk ki az anyagot a Napból, hogy megmagyarázzák a Jupiter hatalmas perdületét, akkor az anyag nem állt volna pályára, hanem kilökődött volna a Naprendszerből. Ennek magyarázatára találták ki, hogy a társcsillaggal való találkozás előtt a Nap már egy bináris csillagrendszer része volt. Ha a harmadik csillaggal való találkozáskor a bináris társcsillag az óriásbolygók pályáján keringett, minden kiszakított anyag perdülete megmagyarázható. Innen könnyen elképzelhető, hogy az ütközés során a társcsillag is örökre eltávolodott a Naptól. Fred Hoyle javaslata szerint a Nap társcsillaga szupernóvaként felrobbanhatott, kidobódott anyagból keletkezhettek a bolygók.

Mára az összes katasztrófaelméletet felváltotta a nebuláris elmélet.