Gratulálunk Rosetta! Szégyen a tudósoknak ...

A  Rosetta küldetése névadója a híres rosette-i kő, amely lehetővé tette az ókori egyiptomi hieroglifák megfejtését. A "Rosette-i kő" ma már más összefüggésben is használatos, egy olyan fontos nyom neve, amely egy új tudományterülethez vezet. Itt azonban az összefüggés jelenti a problémát, mert a távoli múlt nem elérhető. Így egyszerűen a modern tapasztalatainkat vetítjük a múltra, hogy eleget tegyünk a rend és a bizonyosság utáni vágyunknak. Rejtélyek még bőven akadnak az egyiptológia és az üstökösök tudományában, amelyek nem szerepelnek a magabiztosan tanított történelemben.

Bal oldalon látható egy művész benyomása az üstökösök felszínéről, még mielőtt az első üstökös mag megközelítés megtörtént volna 1986. március 14-én. Ezen a képen még jeges gőzök lövellnek az űrbe. A középen egy művészi ábrázolás látható a Philae leszállóegységről a 67 P üstökös felszínén, ahol az üstökös felülete továbbra is jeges, némi változás látható más üstökösmagok képeinek hatására, mint a kráterek és a gerincek megjelenése. Jobbra a 67 P üstökös igazi felülete, amely valójában a fénymásoló tonernél is sötétebb. De a rideg valóság ellenére a történet az üstökösökről változatlan maradt. A jégnek a sziklás kinézetű héj alatt "kell lennie" eltemetve. Ez a kedvenc kibúvója az asztrofizikusoknak, hogy a mechanizmusok el vannak temetve a szemünk elől az égitestek belsejében vagy a fekete lyukakban, ahol nehéz, vagy lehetetlen ellenőrizni. Ezúttal remélhetőleg a Philae leszállóegység küldött elegendő információt ennek a kényelmes fikciónak a leleplezéséhez.

Olyan erős a hit abban, hogy az üstökösök a Naprendszer elsődleges anyagából kialakult piszkos hógolyók, hogy kognitív disszonancia mutatkozott új adatok beérkezésekor. A Rosetta űrszonda, a 67 P üstökös körül néhány tíz kilométerre keringve, tengernyi új adatot szolgáltat. Miután a média részletesen beszámolt a Philae leszállóegység vártnál többszöri visszapattanásáról, Eric Hand a Science magazintól megkérdezte, hogy milyen folyamatok felelősek az üstökösök kialakulásakor a sziklás megjelenésért. Holger Sierks, az OSIRIS képalkotó rendszer kutatásvezető azt válaszolta, "ezek sziklás-szerű valamik, de nem sziklák". Ez egyértelmű utalás az üstökösök mért átlagos sűrűségére, amely kevesebb a víz sűrűségének felénél. A sziklák sűrűsége nagyjából 2,5 - 3-szorosa a vízének. Még ha az üstökös víz-jégből is állna, az egyetlen módja annak, hogy megfeleljen egy ilyen alacsony sűrűségi értéknek, ha az üstökös magja porózus. Ezért a Philae leszállóegység szigonyait úgy tervezték, hogy behatoljanak tömör hóba. Még szerencse, hogy a szigonyok nem sültek el, mert a tömör szikláról lepattanva a leszállóegység alighanem visszapattant volna az űrbe és örökre elveszett volna. A veszélyt jeleztem a leszállási kísérlet előtt. Végül is a leszállóegység a tudósok meglepetésére többször visszapattant a kemény felületről. A Philae szerencsére az üstökös felszínén maradt és hasznos adatokat tudott küldeni még mielőtt az akkumulátorai lemerültek volna. Olyan adatokat várok az üstökös belsejéből, amelyek nem utalnak olyan mértékű porozitásra, amely megmagyarázná a mért alacsony sűrűséget. Azt is lehetségesnek tartom, hogy az üstökös belsejében üregek, barlangok lehetnek, amelyek nem következnek az akkréciós modellből.

Szelektív vakság akkor jelentkezik, ha a kapott információ nem illeszkedik az előítéleteinkhez. Ez történt vajon, amikor a tudósok az előző megközelítések alkalmával megkapták más üstökösök és aszteroidák felszínéről készült, nyilvánvalóan sziklássága utaló képeket? Miért lepődtek meg az ESA tudósai a 67 P üstökös csipkézett, sziklás megjelenésén, amikor a Stardust küldetés Wild 2 üstököse 2004-ben hasonló felszíni formákat mutatott (ld. fent)? "A csúcsok magasság néhány tíz méter és több mint 100 méter között mozog és a formájuk változatos. Vannak köztük olyan csúcsok, amelyeknek hegyesebbek a képfelbontásnál. A hegycsúcsok nem várt felszíni formák és megjelenésük rejtélynek számít egy olyan primitív égitesten, Wild 2 üstökös."

Ezt a képet a Halley üstökösről 1986. március 14-én készítette az ESA Giotto szondája. © MPS

Tanulságos újra megvizsgálni az 1986. márciusi, az első aktív üstökösmag - a Halley-üstökös - megközelítésekor született magyarázatokat. A Nature szerkesztője, John Maddox írt egy kiegészítőt az újság 1986. május 15-i mellékletébe, hűen visszaadva az első eredményeket, "még a tudományban is létezik a megérzés, amikor az újságírók első benyomása a helyes". Azt gondolom, hogy az első benyomás valóban felbecsülhetetlen, mert a meglepetés kiszűri a későbbi alkalmazkodást az 'egyetlen igaz elmélethez'. "Maddox összefoglalta az első jelentéseket, "Az áll ezekben a papírokban, hogy milyen meglepően komplex a Halley-üstökös környezete." Senki nem tudta, vagy nem volt elég bátor, hogy a "körön kívül" gondolkodjon, és utaljon arra, hogy a új felfedezések érvénytelenítették a régi történetet, akol a jeges üstökösökből kiáramló por és gáz találkozik a "napszéllel". Nem történt említés arról, hogy a 19. században a tudósok az üstökösök megjelenését és viselkedését az alacsony nyomású Geissler csövekben megfigyelhető elektromos kisülési jelenségekhez hasonlították. Ez a modell egyszerű volt és volt értelme. De az űrkorszakban a tudósokba belesulykolták, hogy az elektromos energia nem játszik szerepet az űrben. Eközben az eredmény nem lepte meg azt a néhány tudóst, aki egy évtizede, vagy még régebben, tett közzé - szükségképpen homályosan - egy modellt az elektromosan töltött Napról és az üstökösökről. Ők voltak az Elektromos Univerzum korai úttörői, akik az üstökösöket a paradigma alapvető próbájának tartották.

Azt tanítják, hogy az üstökösök annak az elsődleges csillagközi por és jéganyagnak a maradékai, amelyből a Nap és a bolygók kialakultak. A ESA bizarr nyilvánosságra hozott videóján a Rosetta küldetés tagjai azzal érvelnek, hogy a Föld óceánjait a korai üstökös becsapódások hozták létre. Eközben december 10-én az ESA kiadott egy jelentést, "A ROSETTA FELSZÍTOTTA A VITÁT A FÖLDI ÓCEÁNOK EREDETÉRŐL", amivel lejáratja ezt az elképzelést. Kiderült, hogy a 67 P üstökösből kiáramló víz D / H aránya - Deutérium (D, proton és egy neutron) / Hidrogén (H, proton) - háromszorosa a földi óceánok vizének. Így a figyelem a kisbolygók felé irányult, mint a földi víz lehetséges forrásaira. A meteoritokról azt tartják, hogy a sziklás kisbolygók darabjai és általában a D / H arány hasonló Földön mért értékhez. Ez a csillagászok tipikus válasza az ellenkező bizonyítékokra. A mítoszt fenn kell tartani annak ellenére, hogy az aszteroidák és üstökösök a felszíni víz jelenlétének csekély bizonyítékát mutatják. Ugyanakkor a deutériumot, mint markert felhasználják az olyan elképzelések eredetének bizonyítására, mint a feltételezett ősrobbanás és a csillagkeletkezési régiók pusztulása, amelyek mind ellenőrizhetetlenek.

Visszatérve a Halley-üstökös 1986-os megközelítésére, a vízmolekulák állítólag szublimálnak (szilárd állapotból közvetlenül gázzá alakulnak) az üstökös magján a Nap hőjének hatására. Később a Nap ultraibolya fényének kellene szétbontania a vízmolekulákat OH^- és H⁺ ionokra. Így azt várnánk, hogy az üstökös magjához közel több H₂O találunk, mint OH^- iont. Ugyanakkor a Vega-2 űrszonda pont a fordítottját mérte, ami "arra utalhat, hogy az OH^- ionok nem a vízből származnak". Ez a megállapítás alátámasztja az Elektromos Univerzum modellt, amely szerint az üstökös magok nagyobb bolygók felületének töredékei. A sziklás felületet a hideg katód típusú korona kisülés erodálja. Az elektromos energiát az üstökös mozgása biztosítja a szoláris plazma gyenge elektromos mezejében (, amely felelős a napszél növekvő gyorsulásáért is a Nap erős gravitációs ereje ellenére.). OH^- ion könnyen keletkezik agyagból és sziklás ásványokból elektromos kisülés hatására.

Meglepetés volt a Halley üstökös porszemcséinek kis mérete. "A porszemcsék tömegszínképe azt mutatja, hogy a részecskék minimális mérete 10^-14 gm, ehelyett a mérések szerint 10^-16 gm." "A legszembetűnőbb jellemző a nagyszámú kis tömegű részecske." "Valójában az első részecskék, amelyekkel kóma "peremén" találkoztunk, voltak legalacsonyabb mért tömegűek. Pont fordítva, mint ahogy az Eddington által javasolt és széles körben elfogadott "szökőkút" modell segítségével kiszámított üstökös por eloszlástól várnánk." A nagy számú alacsony tömegű részecske jól illeszkedik a felületi atomok és molekulák elektromos porlasztásához, de nem a standard modell szökőkutak által szétszórt, poros jég csapdájába került csillagközi porszemcséihez. A Rosetta küldetés tudósai szerint a porlasztott atomok és molekulák elektrosztatikus összecsomósodása felelős a porszemcsék bolyhos szerkezetéért. Ez azonban félrevezető benyomást kelt az üstökös összetételére és szerkezetére vonatkozóan. Ami Eddington "szökőkút" modelljét illeti, "a kóma nagyon dinamikus mind térben és időben, ez pedig a lokalizált porkibocsátási területek komplex struktúrájára utal", áll az egyik jelentésben. A gázok robbanásszerűen tágulnak ki vákuumban helyett, hogy szökőkutat alkotnának. Egy ilyen gáz modell nem tud magyarázatot adni arra, hogy az üstökösök relatíve kis méretű magja "napközelségben hogyan képes a Nap mérténél nagyobb hidrogén kómát létrehozni."

A Halley nagy mennyiségű gázt és port bocsát ki, összehasonlítva a mostani üstökösökkel. Ezért lehet, hogy a Halley-t vizsgálva többet tudunk meg a nagy energiájú jelenségekről, mint a rövid periódusú 67 P üstököstől. A Giotto nagy felbontású képalkotó kamerájának tápegysége 12 másodperccel azelőtt meghibásodott, mielőtt a szonda legjobban megközelítette volna az üstökösmagot. Így is sikerült először képeket készíteni egy üstökös magjának kráteres felszínéről és az anyagkibocsátásért felelős nagy energiájú jet-ekről. Az új ellentétes adatok elfogadásának képtelensége kiemelten jelenik meg a tudományos hírek szelíd művészeti alkotásaiban, amelyek egyáltalán nem úgy néznek ki, mint a valóság. A tápegység problémát könnyen elképzelhető módon az űrszonda feltöltődése okozta az üstökösmag elektromosan nagyon aktív környezetében.

A képek a Halley üstökös aktivitásáról 28 éve készültek. Két részletes felvételt is publikált a Nature magazin. Az első 4910 km távolságból mutatja egy fényes por jet forrását. "A csipkézett területeken a forrás régió ~ 0.5 km széles és úgy tűnik, hogy kisebb fúvókák együttesen alkotnak egy a nagy jet-et." "Csipkézett kráterekre emlékeztetnek azok a területek, ahonnan a nagy és összetett fúvókák erednek, úgy tűnik mindegyik kráter egy kis jet forrása." Ez az elrendezés, amikor kis fúvókák sugarai alkotnak nagy nagy jet-et, nem jellemző a vákuumban, szabálytalan lyukakon kiáramló gázok viselkedésére. Ez a viselkedés azonban jellemzője a párhuzamos elektromos áramoknak, amelyek Ampère  elektromágnesességre vonatkozó törvényeinek engedelmeskednek. Figyelemre méltó a Rosetta csapatának meglepetése a 67 P üstökös csipkés szélű, kör alakú krátereinek láttán - tanújelét adva, hogy az üstökösökről szóló mítoszok erősebbek dokumentált bizonyítékoknál.

Balra látható egy nagyítás az üstökös magjáról a legközelebbi ponton készült képről, mielőtt a tápegység hibája működésképtelenné tette a Giotto kameráját. A kiemelésen látható az egyik jet forrása nagy felbontásban, 2220 km távolságból. A Nap balra fent állt 29˚-ban a horizont felett és 4˚-al a kép síkja mögött. A keret mérete 3.7 km. A jet-ek forrásai fényes foltok, olyanok mint a laboratóriumban megfigyelhető, katód felületen kialakuló elektromos ívek. Ezek nem a repedéseken kiszökő gázok.

Érdekességképpen, a 67 P üstökös egyes régióit sima por tölti ki, a Halley üstökos vizsgálati anyagában a következőket találjuk: "úgy tűnik, hogy a felszín közeli porszemcsék visszaáramlanak az éjszakai oldal felé." Kiderült, hogy a Halley-üstökös az egyik legsötétebb ismert objektum a Naprendszerben. "A C⁺ ionok nagy mennyisége az egész kómában egy váratlan atomi szén forrásra utal." "A nagy meglepetés ... C⁺ ionokról érkező intenzív jel." A szenet tartalmazó összetevők fotodisszociációja és fotoionizációja "nem lehet felelős az összes C⁺ ion kialakulásáért. Vagy van egy további, eddig nem ismert ionizáló mechanizmus, amely szelektíven C⁺ ionok kialakulásához vezet, vagy pedig más váratlan forrásának kell lennie az atomi szénnek a Halley-üstökös kómájában." Ez megmagyarázza az üstökösök szélsőségesen fekete színét, a szénatomokat tartalmazó felszíni ásványi anyagok porlasztása bevonja szénnel a felszínt. A szénatomok elektrosztatikusan újra lerakódnak az üstökös magjára, fényelnyelő bolyhos porszemcsék formájában. Komplex ásványi anyagok jelenlétére is találtak bizonyítékot az üstökös magjában, "Nagyobb atomtömegű ionok is jelen vannak, különféle szénhidrogének, a vas csoport nehéz fémei vagy kéntartalmú vegyületek." Ilyen eredményt várunk a kőzetek porlasztásakor.

Az üstökösök standard modelljében nincs helye az elektromos energiának, ami számos meglepetést eredményez. "Amikor Giotto legjobban megközelítette az üstökös magját, a porból és gázokból képződött plazma az űrszonda körül sokkal energikusabb, mint az várható volt." "Többségében víz csoport ionokat (O⁺, OH⁺, H₃O⁺) azonosítottak Halley üstökös külső légkörében a Giotto szonda különböző eszközei. Várhatóan volt a víz csoport ionjainak dominanciája. Ugyanakkor ezeknek és más tipikus ionoknak a becsültnél magasabb mért energiaszintjét nem tudja a napszél biztosítani, így további gyorsító mechanizmusokat kell feltételezni."

A töltött üstökösmag körüli elektromos mező lenne az egyszerű válasz. "Az első egyértelmű bizonyítékot a folyamatosan változó mágneses mező jelenlétére az üstököstől 2 millió km-re mérték." Hasonló felfedezést jelentettek be 1997-ben a Vénusz plazma csóvájáról alsó együttálláskor, amely elérte a Föld pályáját 45 millió km távolságból. "A sztenderd fizika szerint a keskeny plazma áramok instabilak, gyorsan szétoszlanak. Senki sem tudja még elmagyarázni, hogy hogyan tartanak össze több mint tízmillió kilométeren át." Ezek a hatalmas plazma struktúrák érthetővé válnak, ha a mágneses mező változásai elektromos áram hatására jönnek létre, amelyek az üstökösök vagy bolygók és a szoláris áramkörök között folynak. Ha az üstökös csupán szublimáló jégből állna, amelynek részecskéi ütköznének a napszéllel, ezek a jelenségek alig, vagy egyáltalán nem jönnének létre.

A látható konfliktus az elmélet és megfigyelések között alapvetően fontos az Elektromos Univerzum üstökös modellje számára, amely válságot jósol a fizikában. Ha bekövetkezik, akkor tanulságos lesz, hogy ahogyan a válságot kezelik; látni azt, ahogy a szellemi tehetetlensége elzárja a tudományos haladás útját. Mike Yarborough professzor (Davis, Sacramento - USA) írta a Nature-ben 2014. november 20-án, "Túl gyakran előfordul, hogy a tudósok nem mérlegelik a javítások szükségességét, abban bíznak, hogy a tudomány korrigálja önmagát. Ez egy rossz gondolat." A tudomány története megmutatta, hogy az önkorrekció csupán mítosz. A szakértők évszázadokig ragaszkodnak egy dogmához. A tudományt olyan közönséges halandók művelik, akiknek az önbecsülése összefügg azzal, hogy szakértőnek mondhassák magukat. Ezek a szakértők erős késztetést éreznek, hogy exkluzív egyesületeket hozzanak létre, amelyek ellenállnak a forradalmi változásoknak. Egyes tudósok felismerik ezt a problémát és interdiszciplináris tudományosságot szeretnének. Ez az az alap, amelyre az Elektromos Univerzum épült.

 A történelem azt mutatja, hogy sok forradalmi áttörés érkezett olyan egyénektől, gyakran autodidakta "eminens kívülállóktól", akik a "kezdők szemével" látják a problémákat. De a 20. század elejei világháborúk óta az intézményesített tudomány kormányzati támogatása, valamint a névtelen tudományos kollegiális felülvizsgálatok azon munkálkodnak, hogy kizárják az újítókat. Azt lehet mondani, hogy nem történt alapvető tudományos áttörés egy évszázada ezeknek a tényezőknek az eredményeként. Én azt gondolom, hogy visszavonult a realizmus a tudományból és a művészetekből az emberi őrület által kirobbantott háborúk brutális realitása miatt. A modern szürrealisztikus tudomány felvillanyozódott az Interstellar című film képtelenségein, amelyre azt mondják arcpirulás nélkül, hogy "a valódi tudományon alapul". A "valódi tudomány" ma nem tudja megmagyarázni mi az energia, hogy az anyagnak miért van tömege, vagy az anyag hogyan képes "ugrani" az űrben valamilyen nem-fizikai dimenzión keresztül, ezzel magyarázva valahogy a gravitáció jelenségét. Féreglyukat úgy lehet találni az űrben, hogy a férget kell keresni a lyukon kívül! 

Ez az igazi forrása a Rosetta küldetés csapatánál megfigyelhető kognitív emésztési zavarnak és egyben hatalmas kihívás minden fizikus számára. A tanulság az E = mc² igazi jelentése: a tömeg és az energia az anyag jellemzője. A tömeg egy energikus változó, amely függ a jelenlévő más anyagoktól és a környezet elektromos feszültségétől. A tömeg nem egyenértékű az anyag mennyiségével. A 67 P üstökös számított sűrűsége nem utal az üstökös összetételére. Ha sziklának tűnik, az a legbiztonságosabb, ha elfogadjuk, hogy szikla! Nem szükséges, hogy a kis sűrűség oka kizárólag az üstökös belsejének magas porozitása legyen. Az elektromos modell is sugallja a belső üregeket, mint lehetőséget.

Tehát térjünk vissza a Rosetta küldetéshez és tekintsük át a kutatók észrevételeit azon a sajtótájékoztatón, amely a Philae leszállóegységnek a 67 P felszínén történő többszöri visszapattanása és leszállása utáni napon történt. A Science magazin ugyanebben a számban, amelyben figyelmeztet, hogy a tudomány nem feltétlenül önjavító, leközölt egy jelentést "A Philae 64 tudományos órája" címmel. Itt találjuk az első panoráma képeket a CIVA (Üstökös mag Infravörös és Látható (fénytartomány) Elemző) kamera mutatja a felszínen található port és törmelékeket, "szikla-szerű" anyagokat többféle méretben. "Ez minden bizonnyal durvább, mint gondoltuk", mondja Stephan Ulamec a Philae projektmenedzsere. Adatok egy másik eszköz, MUPUS  (felszíni és felszín alatti többcélú tudományos érzékelők), amely magában foglal egy 40 centiméteres rúd végére erősített kólás doboz méretű kalapács mechanizmust az üstökös felszínének vizsgálatához. Kiderült, hogy meglepetésre az üstökösnek látszólag kemény jég felszíne van 10-20 centiméter vastag por réteg alatt, amelybe a kalapács nem tudott behatolni. "Azt vártuk, hogy puhább lesz a réteg, kompakt hó, vagy talán kréta tömörségű", nyilatkozta Tilman Spohn, a MUPUS kutatásvezetője.

A felszín alatti kemény réteg és a hőmérsékleti adatok segíteni fognak a kutatóknak összerakni, hogy hogyan képződik az üstökös gáz és por kómája. Spohn szerint azonban össze kell egyeztetni az üstökös alacsony sűrűségével. Lehet, hogy a jég porózus, vagy hogy a keménység csak abban a hideg, sötét régióban jellemző, ahol Philae megpihent.

Holger Sierks a következőket nyilatkozta: "A nagyobb szilárdságú anyagok meglepetést jelentettek számunkra." "Azzal az elképzeléssel nem tudjuk megmagyarázni a visszapattanásokat, hogy a visszahulló por hozta létre a felszíni nagy porozitású réteget." "Ez egy szikla-szerű valami, de nem szikla." "Ugyanez az anyagot látszik ki azokon a területeken, ahonnan a por kisöprődött vagy a gravitációs mező hatására elmozdult és ez a felszínre került nagyobb szilárdságú anyag felelős szerintünk a többszöri visszapattanásért.

Szerintem a "fénylő valami" nem csupán az elektromos kisülés által letisztított és kimart felszínről visszaverődött fény, hanem az üstököst körülvevő aktív koronakisülés. Ha igazam van, akkor ez a jellegtelen koronakisülés lesz a felelős az eddig megoldatlan fényes pontok kialakulásáért az aktív katód régióknál.

……………………………………………………………………………………………………………………..

Már a hivatalos nyelv is változik. December 12-én jelentetett meg a NASA egy cikket "Parazsak a sziklás üstökösről" címmel, amely kísérletnek tűnik a sziklás üstökösök bevezetésére a csillagászati lexikonba. A cikk így szól: "A 'sziklás üstökös' egy új típusú objektum, amiről a csillagászok beszélnek. Lényegében egy aszteroida, amely annyira megközelíti a Napot, hogy a felszínén a megolvadt poros törmelék sziklává szilárdult. A sziklás üstökösök üstökös-szerű csóvát növesztenek és meteor esőt idéznek elő a Földön." De nem egyértelmű a különbség a kisbolygók és üstökösök között. 3200 Phaethon aszteroida hasonlít a fő övi Pallas kisbolygóra és jobban megközelíti a Napot, mint bármely elnevezett aszteroida. Azonban a Phaethon rendellenes fénylést mutat napközelségben és a Naptól távolodva zömök porcsóvával büszkélkedett 2009-ben és 2012-ben. Úgy tűnik Phaethon, akár egy üstökös, felelős a legmasszívabb meteorzápor - a Geminidák - megjelenéséért, ami kérdéseket vet fel a kisbolygó tömegveszteségével kapcsolatban. Lehetséges, hogy az aszteroidák és az üstökösök csóvájának több köze a Nap közelében a plazmakisüléshez, mint a jég szublimációjához? A hipotézis próbája azt sugallja, hogy mind az üstökösök, mind a 3200 Phaethón aszteroida meteororidikus por-csóvája könnyen megmagyarázható a felszíni ív bemarásokkal, nem pedig a látszólag vonzó történettel: "az intenzív napsugárzás felperzseli az aszteroida sziklás felszínét, amire a 3200 Phaethon-ról kipattognak a meteorok, mint ahogy a parázs pattan ki a farönkből a ropogó tábortűzben." Hol vannak az illékony anyagok, amelyek a "pattogást" okozzák? Mi több azoknak "parazsaknak" már réges régen ki kellett volna "pattogniuk".

Érdekes lesz tanújának lenni, ha ez lesz az első cikk amely megpróbálja megőrzi a tekintélyét azzal, hogy átírja a történelmet. A szakértők igénye beszámoló irányítása. Ez akkor a legegyszerűbb, ha a történetre egyetlen tudományág van hatással. De ha az üstökös láthatóan alacsony porozitású és kis tömegű szilárd sziklából áll, akkor ez egy alapvető fizikai kérdés, amely mindent meg fog változtatni.

Ezen a héten, december 17-én tartják az American Geophysical Union 2014-es év végi találkozóját San Francisco-ban. Ezen a találkozón válik esedékessé a Rosetta első tudományos eredményeinek közzététele. Figyeljük meg az Elektromos Univerzum ötleteinek nyelvi asszimilációját. Az üstökösöknek nincs kemény kérgük, amely a jeges belsőt fedi. Nincs különbség a üstökösök és a sziklás aszteroidák között azon kívül, hogy az üstökösöknek erősen excentrikus a pályája. A pályán hol közel, hol távol kerülnek az erősen töltött csillaghoz - energikus elektromos kisülési jelenségeket eredményezve. Az üstökösök elektromos modelljét a 19. században mutatták be először, a már régóta esedékes újraértékelését első lépését jelentik a 3. évezred tudományának valódi, nem pedig a képzeletbeli összefüggéseihez. Csak ezután nőhet fel a Rosetta nevéhez. Az Elektromos Univerzum a kozmológia alapvető korrekciója, amelyet már egy évszázada késleltet a dogma.

Wal Thornhill 2014. december 15-i írásának fordítása

http://www.holoscience.com/wp/congratulations-rosetta-shame-about-the-science/