A Mars és a Grand Canyon
2001. október 24. Wal Thornhill, EU Views
“Úgy is mondhatjuk, hogy az összehasonlító bolygókutatás végső célja egy hatalmas számítógépes program, amelybe betáplálunk néhány bemeneti paramétert (mondjuk a protoplanéta kezdeti tömegét, összetételét és impulzus momentumát, valamint a szomszédos objektumok elhelyezkedését) és ezután a szoftver kiszámítja a bolygó teljes evolúciós történetét”
Carl Sagan, The Solar System, Scientific American, 1975. Szeptember, 29. lap
A számítástechnika első törvénye: Hibás input = hibás output.
A legtöbb ember úgy gondolja, hogy a szakértők biztosan egyetértenek egy ilyen nagyszerű helyszín kialakulásának magyarázatával, mint a Grand Canyon. Meglepő módon ez nem így van, a kanyon kialakulása máig nem tisztázott. Az egyik legutóbbi próbálkozás 2000-ben történt a Grand Canyon Symposium-on. A legtöbb kutató szerint a Colorado folyó vájta ki a kanyont. Régen is, mielőtt a Glen Canyon-gát szabályozta volna a jelenősebb sivatagi áradásokat, a folyó reménytelenül gyenge volt az ilyen léptékű geológiai alakzatok létrehozásához. A Colorado-folyó a Sziklás-hegység nyugati oldalán folyik egy felemelkedett fennsík felé, amelyet Kaibab Upwarp néven ismerünk. A folyó ahelyett, hogy elfordulna a magaslat előtt, folytatódik a fennsíkon keresztül. Hogyan lehetséges ez? A folyó sokkal fiatalabb, mint a Kaibab Upwarp, így nem tudhatta fokozatosan kimélyíteni a medrét még akkor sem, ha a magasföld nagyon lassan emelkedett volna ki. Mindenesetre a Grand Kanyonból eltávolított anyag többsége úgy tűnik, hogy hiányzik a szimpózium által kiadott jelentés szerint, így kevés bizonyíték támasztja alá az eredeti elméletet, amely szerint a víz eróziójának egyszerű folyamata hozta volna létre a ma is látható völgyrendszert. Az 1930-as és 1940-es évek óta a geológusok más magyarázatot is találtak - a folyó eredetileg délkeleti irányba vájta ki a kanyont, (megfordítva a jelenlegi Kis Colorado folyását) és a Rio Grande folyóval egyesülve a Mexikói-öbölbe ömlött. Amikor ezzel a magyarázattal is problémák adódtak, azt javasolták, hogy a folyó egykor az egyik mellékfolyója, a Cataract Patak medrében haladt Észak-Keleti irányba.
Most vizsgáljunk meg egy 21. századi megoldást arra a kérdésre, hogy hogyan alakult ki a Grand Canyon, amely nem csak földi bizonyítékokon, hanem az űrszondák által visszaküldött, valamint több mint egy évszázados kísérleti és elméleti munka által a plazma laboratóriumokban előállított adatokon alapul.
A Grand Canyon-t gyakran hasonlítják, nem a formájával, hanem a méretével, a marsi Valles Marineris gigantikus kanyonjaihoz. E hasonlóságok miatt eredetileg azt hitték, hogy a Valles Marineris kialakulását a marsi történelem korábbi, állítólag nedvesebb korszakában lezúduló víz eróziója okozta. Később ezt az elképzelést elhagyták, mert hiányzik a Valles Marineris-ben a víz eróziójának bizonyítéka. Jelenleg a kedvenc magyarázat az, hogy a Mars felszínén olyan óriási tektonikus szakadékok nyíltak meg, mint a kelet-afrikai Nagy-hasadékvölgyben. A szakadást általában a bolygó belsejéből származó megnövekedett hőáramlás okozza.
A Valles Marinerisben azonban hiányoznak a főbb vulkanikus jellemzők. Van még sok mély, mégis rövid mellékfolyó, amelyek eltérő magyarázatot igényelnek. Az egyik kedvelt magyarázat szerint felszín alatti vízfolyások beszakadásával jöttek létre. Úgy tűnik, hogy mind a Földön és a Marson, a kanyonok tisztán egy megemelkedett sík felületre vágódnak be. Az adott felületen nagyon kevés kár keletkezik. Lehetséges lenne, hogy két különböző erő hozna létre ilyen geológiai formákat két hasonló, szomszédos bolygón?
Mindkét hatalmas kanyon körül sok a kérdés. Létezik egy egyszerű válasz?
A geológia és a bolygóvizsgálatok középpontjában az abdukciónak nevezett bizonyítási folyamat áll. Ez egyfajta logika, amelynek fő előfeltétele bizonyos és a kisebb előfeltétel valószínű. Akkor vegyük figyelembe a folyó-folyadék erózió kérdését. A fő előfeltétel az, hogy "az összes kanyargós (szinuszos) csatornát folyó folyadék hozza létre" és a kisebb előfeltétel, hogy "a Nirgal Vallis a Marson egy kanyargós csatorna." Így ebből az a következtetés vonható le, hogy "a Nirgal Vallis-t folyó folyadék alakította ki."
Ez az érvelés azonban reménytelenül félrevezető lehet, ha a fő előfeltétel nem biztos. A Mars egy sivatagos bolygó, ahol nincs lehetőség folyadékok folyására manapság és úgy tűnik, hogy már jó hosszú ideje sem. A hatalmas csatornák azonban úgy néznek ki, mintha csak tegnap faragták volna ki őket. Ennek elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy kétségbe vonjuk a fő előfeltételt. Azonban a lusta logika arra kényszerít bennünket, hogy arra a következtetésre jussunk, hogy a múltban nagy mennyiségű folyékony víznek kellett lennie a Marson. Ez a jelenlegi konszenzus. Így tehát a hiányzó víz kényelmesen eltűnt a szemünk elől a marsi felszín alá. Ugyanezt mondták a Hold csatornákról is, mielőtt az Apollo küldetések másként nem bizonyították. Ismét ez a közömbös megközelítés, amely hatalmas ráfordításokat eredményezett az új űrhajók építésével, hogy felderítsék a felszín alatti jeget a Marson.
Mi a helyzet, ha a fő előfeltétel nem teljesül? Mi lenne, ha a Marson, a Vénuszon és a Holdunkon kanyargó csatornák (amelyeket általában "árkoknak" neveznek) eredetileg nem folyadékok áramlásával jöttek volna létre? Ez egy olyan kulcskérdés, amelyre válaszolni kell, mielőtt meg tudnánk oldani a bonyolultabb kanyonok kialakulását a Marson és a Földön is. Az árkok nagyon hasonlóak ezeken az égitesteken, de senki sem gondolja komolyan, hogy vizet kellene keresnünk a Vénusz kemence forró felületén vagy a levegő nélküli Holdon. Víz helyett a forró, folyékony lávát vették elő, mint folyékony anyagot. A probléma az, hogy a lávának több száz, néhány esetben több ezer kilométeren keresztül folyékonynak kellene maradnia. Ezért sziklatetőt adtak hozzá, hogy lávacsöveket képezzenek. Ezeknek a tetőzeteknek azonban néha több kilométer szélesnek kellett volna lennie! Néhány árok a Holdon és a Vénuszon szélesebb, mint a Föld leghosszabb lávacsövei. Ezeknek a sziklaszerű tetőknek később össze kellett volna omlaniuk, hogy felfedjék a csatornákat. Nem maradt semmiféle törmelék az összeomlott tetők anyagából egyik árokban sem. Az árkok tisztán vésődtek a felületre. A láva az elmélet szerint milliárd évekkel ezelőtt folyt a Holdon, de a Vénuszon csak pár millió éve?
Az Apollo űrhajósok által részletesen fényképezett holdárkokra jó példája a Schröter-völgy. A csatorna vadonatújnak látszik. Ismét hiányzik a folyadék, amely a csatornát kivájta volna - nincs lávakivezetés. A láva nem tud elfolyni a talajba és eltűnni, mint a víz. Valami nem stimmel ezekkel a képekkel. A fő előfeltételnek rossznak kell lennie.
Ezenkívül a csatornák még több rejtélyes vonásuk van. Némelyiknek a szélesebb "torkolati" vége magasabban fekszik a szűk "forrás" oldali végénél, mintha a létrehozó erőkre nem hatna a tömegvonzás. A gravitáció törvényének nyilvánvaló megsértésével egyes csatornák felfelé és lefelé haladnak anélkül, hogy eróziós károkat okoznának a terep függőleges topográfiai változásainál. Más árkok hegygerinceket vágnak át, mintha ezek nem is jelentenének akadályokat. A folyókkal ellentétben az árkok gyakran párhuzamosan futnak egymással. Egyesek kör alakú kráterekkel pettyezettek, mások látszólag folytonos gödrök sorából alakulnak ki. Legtöbbjük kráterben végződik. A körülöttük és bennük található kráterek nagy száma miatt a kráterszámlálás eredményeképpen idősebbnek tűnnek, mint az a felszín, amelyen keresztülvágnak. (A csillagászok a kráterek számából következtetnek az adott égitest felszínének korára - ford.) A csatornák gyakran szinuszosabbak a szélességükhöz vagy a felszín lejtéséhez képest, mint amire számítanánk, ha valamilyen folyékony anyag vájta volna ki őket. Találunk kisebb, nagyon kanyargós csatornákat más, még nagyobb csatornák aljában. Néhánynak lapos alja és meredek falai vannak, míg más csatornák mélyebb, "V" alakú keresztmetszettel rendelkeznek. A mellékfolyók, ha vannak egyáltalán, gyakran rövidek és körkörös fülkében végződnek, ráadásul a főcsatornához közel derékszögben csatlakoznak. Ezek magyarázatára (vízzel rendelkező égitesteken) általában föld alatti vízáramlásokat hoznak fel segítségül, amelyek eltávolítják a talajt és összeomlanak, fokozatosan előrefelé alakítva ki a csatornát. Sok csatorna alján keresztirányú minták vagy kis gerincek találhatók, amelyeket a Marson homokdűneként definiálnak. Számos csatorna mindkét oldalán felhalmozódott anyag látható, két töltést alakítva ki. Nincsenek sem vízgyűjtő területek, sem olyan betáplálási rendszerek, amelyek elegendőek a gyakran gigantikus méretű főcsatornák és mellékágaik kivágásához. Nem található a víz forrása és lefolyási helye sem. És a kérdés továbbra is fennáll: merre található az erodált talaj?
"Az univerzum színpadán nagyon kevés a valóságos szereplő, de sok a kaland. A legfontosabb "ősi kincs" - Arisztotelész szavaival - amelyet a Magas és Távoli időkben élő elődeink hagytak ránk az volt, hogy az istenek valóban csillagok, és más nem létezik. Az erők a csillagos égben lakoznak és a mitológiában mesélt történetek, karakterek és kalandok aktív szereplői valójában bolygók." Giorgio Di Santillana és Hertha von Dechend, Hamlet's Mill c. könyvéből
"A mennydörgés istenét tartják az ég és a föld minden istenének legerősebbikének, hiszen a haragjának hatásai olyan szörnyűek és nyilvánvalóak." Christopher Blinkenberg, The Thunderweapon in Religion and Folklore c. könyve nyomán.
A válasz már 30 éve elérhető! Ezt egy mérnök, az Arizona állambeli Flagstaff-ból Ralph Juergens szolgáltatta egy ragyogó újságcikk sorozatban, amely nem jelent meg a fősodratú tudományos folyóiratokban. Juergens bebizonyította, hogy folyékony anyagok nem megfelelőek és nem is szükségesek ahhoz, hogy a bolygókon és holdjaikon folyószerű csatornák alakuljanak ki. Megmutatta, hogy ezeknek a csatornáknak a különös tulajdonságai - egyszerűen lecsökkentve a léptéket - összeegyeztethetők a Földön lévő erőteljes villámcsapások által okozott károkkal. Tehát még akkor is, ha a Mars rendelkezett volna a múltban felszíni nedvességgel, a hatalmas csatornák kialakulásáért nem a víz a felelős.
Amikor megnézzük a villámcsapás mintázatát a Földön, láthatjuk a kanyargós vonalakat kis méretben. Az elektromos jelenségek hasonló mintázatokat hoznak létre a centiméteres nagyságrendtől a több ezer kilométeres mérettartományig. Nagyfeszültségű elektromos kísérletekben kimutatták, hogy ugyanazok a viselkedési minták akár 100 millió szoros méretben is kialakulnak. Ezért a mikroszkóp alatt látható szigetelő és a félvezető anyagokon kialakult sérülések formája és vagy a szikraforgácsolt tárgyak felszíni eróziója analóg a bolygófelületeken található elektromos bevésődésekkel. A plazma csillagászok olcsóbb, ellenőrzött kísérleteket végezhetnek a Földön, hogy olyan rejtélyes kérdésekre keressék a választ, amelyek évtizedek óta sújtják a bolygókutatókat.
Minden kétséget kizárólag, a Valles Marineris egy elektromos ív heg. Juergens 30 évvel a Viking űrszondák megérkezése előtt azonosította.
"... nekem ez az egész régió semmi másra sem hasonlít, mint egy olyan felületre, amelyen egy hatalmas elektromos ív haladt előre bizonytalanul a felszínen, néha kettéválva és időnként legyengülve, hogy nyomok elvékonyodnak és kráterek sorozatára zsugorodnak.... Csak arra gondolhatok: lehetséges, hogy a Mars több millió köbkilométernyi talajt és sziklát veszített egy bolygó méretű testtel való találkozása során? Lehetséges, hogy a Mars kanyonjai egy olyan esemény során jöttek létre, amelyet Homérosz is felidézett, amikor a következőket írta: "belefúrta Athéné [Vénusz] Árész [Mars] ágyékába, hol azt a kötő borította. Ott vert rajta sebet, szép bőrét áthasította, s újra kihúzta a dárdát: fölbődült a vas Árész..." (Homérosz-Íliász, 5. ének, Devecseri Gábor fordítása)"
A Juergens magyarázatához a jelenlegi elképzelésektől teljesen különböző, sokkal dinamikusabban működő Naprendszer szükséges. Kiemeli az asztrofizika elektromos összetevőit, melyeket sehol sem találunk a tankönyvekben, így nem is csoda, hogy a geológusok nem találkoztak az elektromos erózió fogalmával. Amikor a bolygók közelednek egymáshoz, óriási bolygóközi villámcsapások következnek be. A bolygókról az ilyen kisülések könnyedén képesek eltávolítani a kőzeteket és gázokat a gyenge gravitációs erő vonzásával szemben. Ilyenkor a felszínen hegek képződnek. Így már megmagyarázhatjuk, hogy miért hiányzik a marsi légkör 90 százaléka és mintegy kétmillió köbméternyi anyag a Valles Marineris-ből. Az így kialakuló koherens elektromos ív megmagyarázhatja a Valles Marineris sajátos morfológiáját. A párhuzamos kanyonok kialakulására magyarázatot adhat az elektromos vezető szálak közti hosszú távú mágneses vonzás és a rövid távú, erős elektrosztatikus taszítás. Különösen fontosak a kis párhuzamos csatornák, amelyek lényegében kráterek sorozatából állnak. Az elhaladó villám ívét követő földalatti robbanások tisztán alakítják ki a "V" alakú mellékágakat. Nincs összeomlott törmelék a képzeletbeli földalatti vízáramlás maradványaként. Hasonlóképpen "V" keresztmetszet szokott kialakulni a földalatti atomrobbanások által létrehozott kráterekben. A mellékágak kör alakú végei, ahol a robbanás elkezdődik, éppen ilyen alakúak. Összehasonlításképpen, a felszín alatti vízfolyások által okozott erős erózió "U" alakú keresztmetszetet eredményez és nem feltétlenül végződnek kör alakú fülkében. Ne feledjük, hogy a Valles Marineris déli peremén lévő mellékágak néhány esetben közel derékszögben vágódnak át egymáson. Ennek oka lehet, hogy a fő kisülés területén ismételt kisülések következtek be, miközben ív az Ius Chasma mentén haladt. A víz erózió egyetlen formája sem képes ilyen, egymást keresztező csatornákat létrehozni. A fő kanyonfalak bordázott felszínét valószínűleg hasonló, mozgó ívek által létrehozott robbanások hozták létre.
A Valles Marines bizonyítékot szolgáltat üledékes rétegek gyakori előfordulására a Marson. Ilyen hatalmas mennyiségű lerakódott eróziós üledéknek valahonnan származnia kellett, de a forrást nehéz összeegyeztetni bármely Marson megőrződött ősi fennsíkkal. A második legnagyobb probléma, hogy a Valles Marineris egy közel 10 km magaslat tetején helyezkedik el. Hogyan tudott üledék lerakódni ilyen magasságban? A régiónak először vastag üledékrétegeket kellett volna gyűjtenie egy mély medencében (bőséges, gyors folyású felszíni vízfolyásokat feltételezve), majd hihetetlen 20 km magasságba kellett volna emelnie egy Mars-köpeny alatti láva feláramlásnak, miközben tudjuk, hogy a Marson nagyon gyenge a vulkáni tevékenység.
Hány fő geológiai elv hibás? Az elektromos modell sokkal egyszerűbb megoldást kínál az üledékrétegek kialakulására. A kozmikus kisülések közben az egyik objektumról elektromosan eltávolított anyag a másikra objektumon rakódik le. Ez kiterjedt felszíni rétegképződést eredményez. A levegő nélküli Holdon szintén széleskörű rétegződést találunk és a felszínét elektromos hegek borítják.
A Valles Marineris elektromos kialakulásának bizonyítékai a Grand Canyonra is vonatkoznak. A két kanyon hasonló tulajdonságai a két nagyon eltérő bolygón azért hasonlítanak egymásra, mert azonos erők hozták létre mindkettőt. A víz nem vett részt a folyamatban. Figyeljük meg a hasonlóságokat. A Grand Canyon is egy magas fennsíkon található. A mellékágak mélyen metsződnek, rövidek és lekerekített fülkékben végződnek. Az Ius Chasma mellékágai meglepően hasonlítanak a Grand Canyon-hoz. Úgy tűnik, hogy a Grand Canyon-ból erodált anyag hiányzik. A vízzel jól ellátott Földön a Colorado-folyó egyszerűen kihasználta a felszín alatti kozmikus villám által faragott kanyargós csatornát. A Grand Canyon szélei élesek és nem mutatnak nagy eróziót az egy mérföld mély völgyében. Ez a völgy fiatal korára utal. A geológusok nem tudják megfejteni a Grand Canyon történetét, mert a tanáraik soha sem beszéltek a bolygóközi villámcsapások okozta elektromos erózióról. Azt sem tanulták, hogy rendhagyó üledékek vastag rétegei órák alatt lerakódhatnak az űrből. A bolygóközi elektromos erők képesek hegyeket emelni, rétegeket megcsavarni és megfordítani, az óceánok vizét a földre zúdítani, megőrizni az összetört növényzetet és állatvilágot a sziklákban - mindezt egyetlen geológiai pillanatban. Charles Lyell geológusnak sikerült mindannyiunkat meggyőzni arról, hogy a táj részletgazdag morfológiai jellemzői felfoghatatlanul hatalmas időintervallumok alatt alakulnak ki. Fel kellene tenni a kérdést, hogy a feladathoz nagyon lassú hatások elegendők -e. Normál körülmények között fosszíliák nem keletkeznek. A hegyek éles körvonalai és a bennük lévő megkínzott rétegek mintha egy drámai akciófilmből kiragadott képkockák részei lennének.
A kozmikus villámlások radioaktivitást okoznak, megváltoztatják a radioaktív bomlási időket (az erős elektromos tér hatása - a ford.), hozzáadnak és kivonnak radioaktív elemeket. A geológiai kormeghatározás rozzant épületének alapjául szolgáló elméleteket nagy körültekintéssel és előítéletek nélkül kell újra megvizsgálni, a Föld történelmébe helyezett hibás állítások és feltételezések miatt az egészet újra kell gondolni.
Érdekes, hogy a NASA és a SETI Intézet kutató bázist hozott létre a Devon-szigeten, Kanada sarkvidéki területén, a Haughton becsapódási kráter és környékének tudományos tanulmányozására. A közös kutatás Haughton Mars projekt néven ismert, a helyszínt azért választották, mert a sziget geológiája a Marsi viszonyokra hasonlít. A kutatók szerint a Devon-sziget csatornáit jégolvadás hozta létre. A sziget egyes völgyei nagyon hasonlítanak a Marson látottakhoz, egyes specifikus jellemzők teljesen azonosak és különlegesek. A kutatók összehasonlították a sziget kanyonjait a Valles Marineris mellékágaival és bizonyítékként tekintenek egy vagy több hosszan tartó vizes időszak által okozott erózióra a Marson. Azonban számos olyan szokatlan tulajdonságot találhatunk, amelyek nem magyarázhatók a víz eróziójával:
- a völgyek között nagy, erózió mentes területek találhatók,
- a völgyek nyílt, elágazó mintázatot mutatnak, nagy érintetlen területekkel a völgyek között,
- a mellékágaknak általában rosszul definiált a forrásuk és a nagy mélységük és szélességükhöz képest relatíve rövid a hosszuk,
- a mellékágak megközelítőleg azonos szélességűek és mélyek nagy távolságokon keresztül,
- a mellékágak szétválnak és meredek falú szigeteket hoznak létre,
- a mellékágak "V" keresztmetszetűek, melyek átalakulnak "U" alakú, meredek falú és lapos fenekű csatornákká,
- A völgyek aljában futó folyók gyakran hiányoznak vagy elhanyagolhatók. A méretük között több nagyságrend eltérés tapasztalható.
A geológusok két teljesen eltérő magyarázattal szolgálnak a két lényegében azonos morfológiai jellemzőjű képződményre. A Devon-völgyi kanyont pusztán úgy értelmezik, mint glaciális olvadékvíz csatorna hálózatot, amely a korábbi jégtakaró alatt helyezkedett el. Néhány völgyben még ma található némi jég. Nincs értelme azonban azzal érvelni, hogy a kanyon kialakulásához a jégnek bármi köze lenne. Nem visz közelebb a megoldáshoz az sem, hogy a hideg és sivatagos bolygón a jégtakaró olvadása hozott létre néhány marsi kanyont. Azért hasonlít egymásra a Devon-szigeteki völgyhálózat és a Valles Marineris mellékágai, vagy a Grand Canyon és a Valles Marineris, mert ugyanazok a folyamatok hozták létre őket - kozmikus elektromos kisülések. A fent felsorolt összes szokatlan tulajdonság a katód erózióból következik.
A közeli Haughton kráternél is megfigyelhető, ahogy a más bolygókon és holdakon fellelhető árkok a kráterekhez köthetők. Gyakran több bennük a kráter, mint a környező tájon. A Haughton-kráter egyszerűen egy kozmikus villámcsapás sebhelye, mint gyakorlatilag minden más, kör keresztmetszetű (vagy hatszögletű, a ford.) kráter a Naprendszerben. Tehát a NASA jó nyomon járt az analógiák kiválasztásánál, de hibázott az okok feltárásában.
A plazma csillagászat területén és a XX. századi világűr felfedezéseken alapuló, több mint egy évszázados kutatás fényében magabiztosan állíthatjuk, hogy az égi kisülések felelősek a kanyonok és árkok kialakulásáért a bolygókon és a holdakon.
Az eredeti cikk a következő helyen található:
http://www.holoscience.com/wp/mars-and-the-grand-canyon/
Kapcsolódó dokumentáció:
Kapcsolódó videó:
Electrical Discharges Carved the American Southwest | Space News
