6 - Elektromos csillagok

 

Ragyogj-ragyogj elektromos kis csillag
A csillagászok úgysem tudják, hogy mi vagy!

 

“Hajolj meg a tények előtt mint egy gyermek és légy készen félre tenni minden előítéletet, kövesd szerényen bármerre és bármilyen mélységekbe vezet a Természet, vagy semmit sem fogsz tanulni.” — T.H. Huxle
 
A Nap

A csillagok felépítéséről és fejlődéséről szóló egyetemi tankönyvek a csillagokat egyszerűnek írják le:

"Csillagnak definiálunk egy égitestet, ha két feltételnek megfelel: (a) az égitestet a saját gravitációja tartja össze; (b) az általa kibocsátott energia belső forrásból származik.”

EddingtonNéhány kritikus feltételezés el van temetve ebben a definícióban, amit Sir Arthur Eddington hagyott ránk jóval az űrkorszak előtt, 1926-os “The Internal Constitution of the Stars” (A csillagok belső felépítése) című írásában. De hány diák olvassa manapság az eredeti munkát kritikus szemmel? Eddington a következőket írta:

“A csillag energiaforrásának problémáját vizsgálva az önégetési folyamat vezet minket az egyetlen lehetséges szubatomi forráshoz. Mégis be kell vallanunk, hogy a hipotézis nem egyeztethető össze teljesen a megfigyelésekkel, kritikusai nagyszámú fatális ellenvetést hozhatnak fel ellene.”

Egyetlen végzetes kifogás is elegendő lenne a hipotézis cáfolatához, de a csillagok nyilvánvaló elszigeteltsége az űr vákuumában megerősítette a hitet, hogy a csillagnak saját anyagával kell táplálnia tüzét. A végzetes kifogások későbbre fognak tolódni. A NASA 2015-re tervezett nap kutatási programja két ilyen ellenvetést is magában hordoz. Ez lesz a 89 éves tagadása annak a súlyos problémának, hogy nem értjük a legközelebbi csillagunkat – a Napot!
Eddington következőképpen érvel a belső tűz szükségessége mellett:

Nincs elérhető energiaforrás, hacsak a csillag mélyén fel nem szabadít energiát. Nem elég a csillag külső sugárzását fenntartani, biztosítani kell a magas belső hőmérsékletet, amely nélkül a csillag összeomlana.”

Ezzel azt feltételezi, hogy a csillag nem más, mint laboratóriumi gáztörvényeknek engedelmeskedő forró gázgömb. Eddington “önemésztő” logikája félresöpört minden elméletet, melyek nem illeszkedtek az “egyedül lehetséges” teóriába. A látszat megtévesztő lehet egy szimpla elmélet lencséjén keresztül szemlélve. Ez a fajta “csőlátás” és a “majd egyszer megtaláljuk a válaszokat” kifogás fatális tévedésekhez vezet. Az elmélet gyengeségeit kompenzálandó a konszenzusos nézőpontot egyfajta evangélikus buzgalommal teszik magukévá. Bizonyítékul az egyetemi tankönyvet kinyitva a következőt találjuk: “A csillagok felépítésének és fejlődésének elmélete elegáns és lenyűgözően hathatós.” Mégis, nemrégiben fedeztek fel egy olyan csillagot, amely “nem létezhet”, mert túl nagy ahhoz, hogy a belső tüzével tartsa fenn magát.
A csőlátás azon túl, hogy felnagyítja az elmélet eleganciáját, kizár más megfontolandó hipotézist. Alternatív elméleteket megakasztja a megkérdőjelezhetetlen hit az “egyedüli lehetséges” dogmában. Ebben az esetben, ahogy a történelem is mutatja, a legalapvetőbb áttörések kívülállóktól érkeznek – azoktól, akik “meghajolnak a tények előtt…”

 

Birkeland napfoltjai.

Az egyik ilyen kívülálló már 1913-ban közzétett egy elektromos elméletet a Nappal kapcsolatban, jóval megelőzve Eddington munkáját a tárgyban. Kristian Birkeland (balra) híres norvég tudós, Nobel-díj jelölt, aki az Északi Sarkkörön állította fel obszervatóriumát az északi fény tanulmányozására. Élettörténete Lucy Jago bibliográfiájában olvasható, The Northern Lights (Az Északi Fények) címmel. (www.lucyjago.com) Birkeland csak napjainkban igazolt elmélete szerint a sarki fényt a Napból kiáramló töltött részecskék okozzák. Ez a megközelítés nagyrészt kísérleti jellegű volt. Sikerült reprodukálnia a napfoltok viselkedését híres Terrella kísérleteivel, ahol külső elektromos áramot alkalmazott közel vákuumban felfüggesztett mágnesezett gömbjén. Charles Bruce

Egy másik kívülálló Charles E.R. Bruce volt. A Royal Astronomical Society (1942), az Institute of Physics (1964), az Institution of Electrical Engineers (1965) és az Electrical Research Association (ERA) tagja volt 1924-től 1967-es visszavonulásáig. Csillagászati érdeklődése és a villámlás tanulmányozása során szerzett tapasztalatai kapcsán a következőket írta 1968-ban:

A megfigyelési bizonyítékok jelzik kozmikus elektromos kisülések meglétét ugyanúgy, ahogy külső szemlélő jut arra a következtetésre, hogy villámlások történnek az atmoszféránkban. Nevezetesen, hirtelen változásokat okoznak a Nap, a csillagok és a galaxisok spektrumában. A Nap spektrumában a vonalak váratlanul százezres vagy akár millió fokos gáz jelenlétét mutatják.” /Electric Fields in Space, 173. oldal. Penguin Science Survey kiadó 1968./
 

 

Raplh Jürgens

 

Fontos kívülálló volt később Ralph E. Jürgens villamosmérnök, az elektromos csillagok úttörője, akit Bruce munkássága inspirált. A tudomány “csőlátása” miatt rákényszerült, hogy jelentéktelen újságokban publikálja nézeteit a 70-es évek elején. Jürgens modellje ragyogó példája a józanságnak és egyszerűségnek a pokolian bonyolult és valószínűtlen termonukleáris paradigmához képest. Sajnos az intézményesített tudomány tehetetlensége és rosszindulatúsága a betolakodók ellen azt veszélyeztette, hogy Jürgens éleslátása elvész az 1979-ben bekövetkezett korai halálát követően.

 

“Ahogy az elektomos kisülések jelenségtanával kezdtem foglalkozni, fokozatosan ébredtem rá, hogy szerkezetileg a Nap atmoszférája meglepő hasonlóságot mutat az alacsony nyomású elektromos kisüléssel – a ködfény kisüléssel…” – Ralph E. Jürgens.

 

 

A szakmabeliek a megkérdőjelezhetetlen hipotézistől elvakultan nem látják az egyéb lehetőségeket. Sydney Chapman kommentje a “The Solar Wind” (A napszél) -ben:

“Helyénvalónak tűnik felhívni a figyelmet arra az elméletre, amit évekkel ezelőtt terjesztett elő Bruce – az elektromos kisülések fontosságára vonatkozóan a kozmoszban és különösen a Nap atmoszférájában. Bruce elismeri, hogy talán a Nap jelenti elmélete számára a legnagyobb kihívást, mert anyagának minden szinten igen magas az elektromos vezetőképessége. A Nap légkörében csak rendkívül gyors és erős potenciálkülönbség vezethet elektromos kisüléshez.”

Itt láthatunk egy ezen a téren elismert vezetőt, aki feltételezi, hogy A Nap maga, mint egy elszigetelt test az űrben, képes valahogy a saját elektromosságának előállítására. Eddington is írt az elektromosság létrehozásának problémájáról, amikor megpróbálta megmagyarázni a néhány csillag spektrumában talált fényes vonalakat. A nehézséget az okozza, hogy a csillag nem képes előállítani annyi energiát, hogy az atomok létrehozhassák ezeket a fényes vonalakat. Valami más adja az extra energiát. Közel járt a válaszhoz amikor ezt írta:

“Ha nincs más mód, tételezzük fel, hogy a fényes vonalakat a csillagok spektrumában elektromos kisülések okozzák, hasonlóan az vákuumcsövekben létrejövő kisülésekhez.”

Eddington magyarázata szerint

“az atmoszféra kavargó (ciklonikus) állapota helyi és ideiglenes elektromos tereket – elektromos viharokat – hozhat létre, melyek alatt az elektronok nagy sebességre tehetnek szert.”

Nagy sebességű elektronok és atomok ütközése az égitest légkörében előidézheti a fényes spektrális vonalakat. Mindamellett Eddington a lábjegyzetben feltárja csillagokról szóló elméletének alapvető korlátait:

“Nehéz megmagyarázni a pozitív töltésű részecskék kiáramlását. Hacsak nem mindkét töltés egyszerre távozik, az áramlást azonnal megállítaná az elektrosztatikus mező.”

Ez a megállapítás évekig visszhangzik majd, mint a legsúlyosabb hiba a tudományban. Ez egy elszigetelt, önfenntartó csillag ELEKTROSZTATIKUS modellje. A csillag mágnesesség azonban ELEKTRODINAMIKUS jelenség, melyhez szükséges, hogy elektromos áram folyjon a csillag áramkörein keresztül.

A villámlás és elektromos kisülések a plazma egy-egy formái. A plazma kutatása még folyt amíg az asztrofizikusok kidolgozták saját elképzelésüket a csillagokról, de a csőlátásuk visszatartja őket, hogy megismerjék. Amikor feleszméltek, csak fogtak egy hibás, félkész formulát, melyet “magnetohidrodinamikának” ismerünk, mint a neve is jelzi, úgy kezeli a plazmát, mintha mágneses folyadék lenne. Képzéskor nem kapnak ismereteket az asztrofizikusok a csillagok elektromos elméletéről.

Sehol sem találni utalást az elektromos kisülésről a kozmológiában. A tárgyat nem tanítják az asztrofizikusoknak. A plazma kisülés jelenség kutatása a világ legnagyobb szakmai szervezetének, az Institute for Electrical and Electronic Engineers - IEEE (kiejtés: áj tripl'í) szakterülete. Írásomat az elektromos csillagokról az IEEE jelentette meg: Transactions on Plasma Science, Special Issue on Space and Cosmic Plasma címmel 2007. augusztusában. Az IEEE elismeri a plazmacsillagászatot. Az elektromos csillagok teóriája tökéletesen illeszkedik a plazmacsillagászat és elektromos galaxisok témakörbe.

Wal Thornhill

 

II. rész PLAZMA KOZMOLÓGIA

 

Szinte minden anyag az űrben plazma állapotban van. Gáz és porfelhők szabad töltött részecskéket tartalmaznak – ionokat, elektronokat és töltött port (molekulákat). A kozmikus molekuláris ködökben, ahol a csillagok születnek, tízezer semleges részecske között egyetlen töltött részecske elegendő az elektromos és mágneses mezőknek, hogy legyőzzék a gravitációt.

A plazma az űrben kiváló vezető, de nem szupravezető, ahogy a csillagászok állítják, amikor a “plazmába fagyott” mágneses mezőkről beszélnek. A plazma felhők, amelyek egymáshoz viszonyítva mozognak, elektromos áramot indukálnak egymásban. Az elektromos áram a plazmában csavart filamentum párokat alkot, amely követi a körülvevő mágneses mező irányát. A szálakban folyó áram elektromosan szigetelt a környezetétől, hasonló módon, mint az alacsony ellenállású fém vezetékben a tenger alatti elektromos kábelben, amik az áramot szállítják. A mágneses mezők által indukált áramok detektálhatók a galaxisok között és a belsejükben is. Ezek az áramok nem láthatók, mert az áramsűrűség túl alacsony a plazma gerjesztéséhez. Az ilyen áramot hívják a plazmafizikusok “sötétáram”-nak (dark current mode).

Ahhoz, hogy az áramlás folyamatos legyen, áramkörök kialakulása szükséges. A láthatatlan áramkörök döntő fontossággal bírnak a kozmosz megértéséhez. Ha külső áram táplálja a csillagokat és a galaxisokat, az áramforrás valószínűleg nem a csillagok belsejében van. Hasonló a helyzet az űrből a földi nagyvárosok villódzó fényeit nézve, melyek nem nyújtanak támpontot az őket tápláló áramforrás helyét illetően.

Plazmába ágyazódott elektromosan töltött testek védő plazma burokkal veszik magukat körül, akár egy élő sejt fala. Ezt a sejtet Langmuir plazmaburoknak vagy kettősrétegnek (double layer) nevezik, amely a töltött test és az őt körülvevő plazma feszültségkülönbségének nagy részét tartalmazza. Csak elektromos áram képes fenntartani a töltésszétválasztást a kettősrétegben. Ha a körülvevő plazma mozog a töltött testhez képest, a plazmaburok csepp (kométa vagy üstökös – nagy fej, farok) alakot vesz fel. Amennyiben a töltött test forog, mágneses mezőt generál, amit a plazma burok csapdába ejt. Ez vezetett a plazmaburok helytelen “magnetoszféra” elnevezésének kialakulásához.

Hannes Alfvén, a plazma kozmológia atyja kifejtette, hogy véleménye szerint a kettősrétegeket mint “új típusú égitestet” kell osztályozni. Ezek felelősek a “rádiógalaxisok” felől érkező rádió zajokért. A csillagközi térben ezek a kettősrétegek termelik a kozmikus mikrohullámú sugárzást, amit tévesen a mítikus ősrobbanás visszfényként értelmeznek. Alfvén kísérletileg felvetette, hogy a Röntgen- és gammavillanásokat a felrobbanó kettősrétegek okozhatják. A plazmaburkok vagy kettősrétegek fontos tulajdonsága, hogy az elektromos tér nagyon gyenge mindkét oldalukon és a plazma “kvázisemleges”. Ezért nem találunk erős elektromos teret a feltöltött Nap körül és ezért tűnik a “napszél” elektromosan semlegesnek. Ebben az esetben a napszél nagy tömegének mozgása és mágneses mezeje jelzi legjobban a Nap elekromos aktivitását.

“Ami a napszelet illeti, ez egy alapvetően dinamikus jelenség, amely sehogy sem hasonlít arra, amit a csillag szerkezetének vizsgálatakor várunk.” — J. C. Pecker —Solar Interior and Atmosphere.

A csillagok úgynevezett “szelei” és “jet-jei” mind az áram sötét megjelenési formái, akárcsak a szellő a levegő ionizátorból. A hideg fotoszférájú vörös óriás csillagokat elhagyó óriási mennyiségű napszél rejtélye egyszerűen megoldható [lásd később].

 

CSILLAGKÉPZŐDÉS

Megjegyzés: amerikai tudósok így magyarázzák:

“A csillag születését versengő erők irányítják — mint a gravitációs összeomlás, mágneses terek, nukleáris folyamatok, termikus nyomás és heves napszél — mindegyik szeretné, hogy a kialakuló csillag az ő útját járja. Amiért a kölcsönhatás ezek között az erők között még nem teljesen tisztázott,sok rejtély maradt a csillagok kialakulása körül.”

Precízen: rejtély maradt több mint egy évszázadon át mert a csillagok standard modellje teljesen rossz.

Elektromos csillagokat hoz létre a villámlás megfelelője egy molekuláris (plazma) felhőben. Csak úgy, mint a földi villámlás, a kozmikus villámlás is kisöpri, összenyomja és felmelegíti az anyagot a kisülési csatorna mentén. Ahol a nyomás a legintenzívebb, az áram összecsípődik és villámgyöngyöket hoz létre. Nagy energiájú laboratóriumi plazmakisülésekben a kutatók plazma gyöngyök (plazmoidok) kialakulását figyelték meg a kisülés tengelye mentén, mielőtt “sörétszerűen” szétszóródtak az áram megszakításakor.

Másik fontos jelenség, “Marklund convekció” jön létre a kisülési tengely mentén, amely radiálisan szeparálja a kémiai elemeket. A Marklund áramlás következtében a hélium alkotja a diffúz külső réteget, ezt követi a hidrogén réteg, utána oxigén és nitrogén a középső rétegekben, majd legbelül vas, szilícium és magnézium. Vagyis a kialakult elektromos csillagoknak nehéz elemek alkotják a magját és a felső légkör jórészt hidrogénből áll. Ez mutatja, hogy a különbség a csillagok és bolygók között nem akkora, mint amekkorának látszik.

Azonfelül, hogy összegyűjtik az elemeket, a csillagok nagy energiájú elektromos kisülések közben létrehoznak a fotoszférájukban minden olyan elemet, amely szükséges a szilárd bolygók kialakulásához. A nehéz elemek nukleoszintézise nem igényel szupernóvarobbanást. A bolygók a csillagok anyagából elektromos szétválással, hatalmas anyagkilökődés formájában jönnek létre, mint amilyeneket kicsiben a napkitörésekben láthatunk. Nagy csillag-felvillanások és nova kitörések valószínűleg bolygók születését jelzik. A csillagok körül keringő anyag gyűrű nem gravitációs akkréciós korong, hanem elektromos kilökődés eredménye.

 

CSILLAGFÉNY

A csillagok fényes fotoszférája nem más, mint elektromos kisülés magasan a felső légkörben, amely közvetlenül összemérhető a laboratóriumi alacsony nyomásó gázkisülésekkel. A fotoszféra spektruma jól tükrözi a csillag felső légkörének összetételét, amely nagyrészt hidrogénből áll. A nehéz elemeket, amelyeket a spektrumban láthatunk, a szemünk előtt állítja elő a fotoszférikus kisülés.

A csillag átmérőjének mérése félrevezető, mivel a fotoszféra fényes plazmaburka igen nagy magasságban helyezkedik el a felső légkörben a csillag szilárd felszíne felett. Erre a magasságra a nap esetében leegyszerűsítve így következtethetünk: a nap tömege 333000 Föld tömegével egyenértékű. Amennyiben a Nap a Földhöz hasonló nehéz elemekből áll, akkor a Nap szilárd átmérője kicsit kevesebb, mint 900000 km. Összehasonlítva az optikai méretével, ami 1,4 millió km, akkor a fotoszféra hozzávetőlegesen 250000 kilométerre van a Nap felszínétől.

Megjegyzés: Azonnal felhozhatnak helioszeizmologusok egy ellenvetést, akik azt állítják, hogy képesek meghatározni, hogy mi történik a Nap belsejében azáltal, hogy úgy rezeg, vibrál, mint egy megkongatott harang. Mindazonáltal a helioszeizmologia a csillagok standard termonukleáris modelljét veszi alapul és tisztán mechanikus jelenségként értelmezi a fotoszféra ingásait. Valójában az a kérdés, hogy mi okozza a Nap rezgését, megválaszolatlan marad.

“A furulya nem ad hangot, amíg valaki meg nem fújja. Ezért valaki feltette a kérdést: ki fújja a csövet?” J. C. Pecker — Solar Interior and Atmosphere.

A plazma kettősrétegek alapvető tulajdonsága másrészt, hogy elektromágnesesen oszcillálnak. A fotoszféra oszcillációja a kettősrétegekről és csillag-áramkörökről végzett kutatásoknak megfelelően nem mechanikus hanghullámok. Ennek a kutatásnak az eredménye szélesebb körben alkalmazható, mint a fotoszférikus rezgések. Például a ‘neutroncsillagok’ rendszeres lüktetései, amiket hagyományosan az “elszabadult világítótorony”-hatásnak tulajdonítottak, jobban magyarázható egy normál, lassabban forgó külső táplálású elektromos csillag magnetoszferikus áramköreiben létrejövő oszcillációval.

A csillag egy tűhegynyi objektum a hatalmas plazmaburok középpontjában. A plazmaburok alakítja ki a csillag elektromos hatásának határát, ahol találkozik a galaxis elektromos környezetével. Napunk plazmaburka – a helioszféra – hozzávetőlegesen százszor messzebb van a Naptól, mint a Föld. Példaképpen a heliszféra méretére, a Tejút összes csillaga elférne a Plútó pályáján belül. A Nap helioszféráján belül elhelyezhető Tejút csillagainak nyolcszorosa!

Megjegyzés: a Voyager 1 megkezdte a helioszféra tanulmányozását. Az eredmények nem felelnek meg a várt mechanikus – termikus sokk kölcsönhatásnak, de jól illeszkednek a plazmaburok értelmezéshez.

Érthető, hogy a helioszféra hatalmas méretében egy szinte mérhetetlen kis elmozdulása az elektronoknak a nap felé és az ionoknak a nap irányából (napszél), képes fedezni a Nap működtetéséhez szükséges árammenyiséget. Csak nagyon közel merészkedve a Naphoz lesz érzékelhető az áramsűrűség és válik láthatóvá plazmakisülés. A nap millió fokos koronája alatti relatíve ‘jéghideg’ fotoszféra rejtélye azonnal megoldódik, ha a Nap az energiát a galaxisból és nem a saját középpontjából nyeri! Tisztán érthető a relatíve hideg fotoszféra viselkedése, ha a Nap az anód, vagyis pozitív töltésű elektróda a galaktikus kisülésben. A vörös színű kromoszféra a megfelelője az anódfelszín fölötti fénylésnek egy gáztöltésű kisülési csőben. Ha az áramsűrűség túl magas az anód felületéhez képest, fényes másodlagos plazma alakul ki az elsődleges plazma belsejében. Ezt nevezik “anód tufting”-nek vagy bojtosodásnak.  A nap felszínén a “bojtok” olyan szorosan összekapcsolódnak, hogy a felszínük szemcsés látszatot kelt.

 

FOLYAMATOS NAPSÜTÉS

A Nap változó röntgencsillag. Szerencsénkre a változékonyság nem jelenik meg a látható fény tartományban. — R L F Boyd, Space Physics: the study of plasmas in space.

 

Arra számítunk, hogy a nap kitartóan süt. Az eltérés a fényerősségben és a kibocsátott hőben évről évre egy százalék töredéke a mérések szerint. Mégis a Nap változó csillag, amikor a röntgen tartományban vizsgáljuk. A röntgen kibocsátás ott a jelenik meg, ahol az elektromos tevékenység a legerősebb.

A változó Nap röntgenképe
A Nap röntgen képe a maximumtól a minimumig. Yokhoh műhold. A Nap változó csillag. A röntgen sugárzás elektromos ívek jelenlétére utal.

A csőlátást félretéve nyilvánvaló, hogy a csillagok termonukleáris maggal nem tűnnek stabilnak. A magreakciók közül néhány annyira érzékeny a maghőmérsékletre, hogy a éjszakai égbolt leginkább augusztus 20-ára hasonlítana.

Jürgens komoly erőfeszítést végzett, hogy elmagyarázza a Nap kisülésének komplex és tökéletesen hangolt vezérlőmechanizmusát. Éleslátása rendkívül fontos a Nap megértését illetően és megvilágosíthatja az egyik legfontosabb kérdést: számíthatunk e a Napra, mint az élet állandó energiaforrására? Ahogy Don Scott megjegyeze, a bojtos plazmaköpeny a csillag-anód felett, egy PNP tranzisztorra emlékeztet. A PNP tranzisztor egy egyszerű elektronikai eszköz, ahol kis feszültségváltoztatással nagy kimenőteljesítmény változást vezérelhetünk. Így a bojtos plazmaköpeny irányítja a nap teljesítmény kimenetét és biztosítja a stabil hő- és fénytermelést a napfolt ciklusok változó áramellátás mellett.

A Nap plazmaburka.
A Nap plazmaburka. A fehér görbe mutatja a feszültség változását a szoláris plazmán belül a Naptól kifelé haladva. Pozitív töltésű protonok haladnak jobbra, hogy “leguruljanak a hegyről”. A fotoszférikus bolytos plazma sorompóként viselkedik a Nap energiakibocsátásának szabályozásában. A “fennsíkon” b.) és c.) pont között és e.) után a plazma kvázisemleges. A kromoszféra erős elektromos térrel rendelkezik, ami elhalványul ugyan, de a teljes Naprendszeren keresztül megmarad. Ahogy a protonok gyorsulnak “lefelé a kromoszféra lejtőjén” a jobb oldal irányába, turbulenciával találkoznak e.) pontnál, ez fűti fel a napkoronát több millió fokosra. A gyenge, de viszonylag állandó gyorsító feszültség felelős a napszél felgyorsításáért a napkoronán túl.
Credit: W. Thornhill (after W. Allis & R. Jürgens), The Electric Universe.

A Nap plazmaburkának azt a képességét, hogy szabályozza a nap áramellátását, drámaian demonstrálta 1999. májusában, amikor a napszél megállt két napra. A bizarr esemény nem következik be, ha a napszelet forró napkorona “forralja ki”. Elektromos terminusban azonban a szabályozó plazmaburok normálisan működött és nem volt észrevehető változás a Nap sugárzásában.

 

NAPFOLTOK

Megjegyzés: A napfolt tevékenység olyan jelenség, amely nem következik a csillagok standard termonukleáris modelljéből:

"Magának a napfoltoknak a létezése is furcsa. A napfoltoknak gyorsan kellene melegedniük oldalról, majd eltűnni. Soha sem alakulhatnának ki, de mégis kialakulnak. A viselkedésük annyira különös, hogy a tudósok azon vitatkoznak, miért is léteznek egyáltalán.” — Ronald Giovanelli, Secrets of the Sun (A Nap titkai)

A napfoltok tisztások a bojtok között, ahol átüti a felszínt a Nap körüli egyenlítői plazma-toroidból jövő láthatatlan kisülés. Birkeland átfogó képet dolgozott ki 1913-ban! A sötét középpontban, vagy umbrában, a napfolton át a hidegebb Napfelszín látszik a fényes plazma alatt. A napfolt félárnyékos részén, ami a bolytos plazma rétegen átütütt lyuk széle, látszik a bolytok szerkezete. A bojtok fényes tornádó szerű több ezer km hosszú plazma hengerek. Az erős elektromágneses mező kényszeríti a tornádókat, hogy lassú elektromos kisülést hozzanak létre. Ez a magyarázata, hogy a granulák 10 perc után lassan elhalványulnak, hogy azután átvegyék a helyüket az újak. Semmi közük sincs a hőáramláshoz, hanem szétszórják az alattuk lévő anyagot.

 

NAPMÁGNESESSÉG

Egyik legnagyobb rejtély a napfolt ciklus. Szoros kapcsolatban van a másik nagy kirakós játékkal — a Nap mágneses terével. Az kirakós feladat, hogy különösen nehéz elővarázsolni mágneses teret egy forró, jól vezető plazbagömb belsejéből, főleg, amikor a Nap mágnese mezejét bámulatos komplexitás és gyakran gyors változékonyság jellemzi.

A Napnak lényegében kétpólusú mágneses tere van, amely polaritást vált a napfolt ciklus alatt. A mágneses dipóllal ellentétben, ahol a pólusoknál a mágneses tér kétszer erősebb, mint középen, a Nap mágneses mezeje egyenletes eloszlású. Ez a különleges tulajdonság csak úgy magyarázható, ha a Napon az áram sugárirányban folyik keresztül. A mágneses mező által összehangolt áramok alakítják ki a mágneses mező körvonalát az által, hogy természetes módon egyenletesen helyezkednek el az anód felszínén. Egy belső dinamó nem tud ilyen mágneses mező mintázatot kialakítani.

A Nap mágneses mezejének erőssége növekszik a napfoltok számával. Elektromos szempontból az összefüggés fontos, mivel a mágneses teret a Napon átfolyó áram hozza létre. Ahogy az áram növekszik, növekszik a napfoltok száma (tükrözi az aktuális betáp nagyságát) és a mágneses mező erőssége is.

A standard termonukleáris csillag elméletnek nincs következetes magyarázata a hozzávetőleg tizenegy éves napfoltciklusra. Az elektromos modellben a napfoltciklust a DC áramellátás változásai idézik elő, ahogy a galaxisunk, a Tejút, lassan forgó helyi karján a hatalmas Birkeland vezető szálak tovahaladtával változik az áramsűrűség és a mágneses mező. A nap mágneses mezejének megfordulása egyszerű “transzformátor” hatás lehet.

A Nap elsődleges és másodlagos áramkörei.
>>“A Nap elsődleges és másodlagos áramkörei” Alfvén Nap áramköri diagramját használva fel, prof. Scott a következő magyarázatot adja a Nap mágneses mezejének megfordulásaira: “Ha az a fő mágneses mező ereje – beleértve a felszíni áramerősséget – növekszik, a felszíni áramok egy irányba fognak mutatni. A fő mágneses mező gyengülésével a másodlagos felszíni áramok irányt fognak váltani. Ez az transzformációs folyamat nem követeli meg a Napot tápláló áram irányának megfordulását.
Credit: Diagram and explanation are from D. E. Scott’s The Electric Sky.

 

KÖLÖNBÖZŐ FÉNYEK

Elektromos fényt sokféleképpen állítunk elő. Léteznek még az eredeti izzószálas lámpák, ahol a fényt a belülről elektromosan fűtött izzószál adja. Manapság vannak fluoreszkáló fénycsöveink, nagy intenzitású gázgáztöltésű kisülési csöveink, ívfényeink, neonfényeink és szilárdtest fénykibocsátó diódáink (LED-jeink).

A csillagok a neonfények, gázgáztöltésű kisülési csövek és ívfények kategóriáiba sorolhatók. A csillagok nem izzanak (nem melegednek belülről). A fő különbség ezek között a fényforrások között a kisülés áramsűrűségében és a gázkisülés útvonalában rejlik, ahol a fény döntő többsége keletkezik. Például a neoncsőben a fény a cső végi elektródák közötti terjedelmes plazmaoszlopból származik. Az ívfényben a fény az elektródák körül koncentrálódik. Az ívfény erejét növelve a színe átváltozik sárgás fehérből fehérbe, majd kékes fehérbe. Az elektromos kisülés természetéből következnek a hirtelen változások, ahogy átkapcsol vörös izzásból ívénybe – a csillagfény sok rejtélyét megmagyarázza.

A csillagászok a Herzsprung-Russell (H-R) diagramot használják a csillagok kategorizálására. Ezen az ábrázolják a csillagok abszolút fényességét a csillagok fajtáinak (hőmérsékletének) függvényében.

H-R diagram
Eredeti H-R diagram (balra) - korrigált verzió (jobbra)

A H-R diagram által ábrázolt adatok megfigyelt mennyiségek, míg a diagramra rajzolt feltevések, magyarázatok nem. Tisztán látszik, hogy akik a grafikont rajzolták nem voltak villamosmérnökök: a csillagászok az adatokat pontosan visszafelé ábrázolták (balra oldali ábra). Ahogy növeljük egy elektromos ív áramsűrűségét, úgy válik a fénye erősebbé, forróbbá és ezért kékebbé. Más szóval az áramsűrűség felelős mind a fényesség (Y-tengely) mind a színhőmérsékletért (X tengely) növekedéséért a H-R diagramon. Ez a magyarázata az úgynevezett “fő ág” közel 45˚ dőlésszögének a javított ábrán (jobb oldal).

A “fő ág” bal alsó végén (jobb oldali ábra) találjuk a vörös törpéket. Az ilyen csillagok alacsony elektromos feszültségnek vannak kitéve, az “anód-bolyhosodás” ritka, az általa kibocsátott fény alacsony energiájú, a spektrum vörös vége felé található. A vörös fény jó része az kromoszférikus anód-izzásból származik.

Ahogy átlósan mozgunk jobbra és felfelé a H-R diagramon, a csillagok egyre nagyobbakká válnak és az áramsűrűség is növekszik. Az anód bojtosodás intenzívebbé válik és a bojtok kölcsönös taszítása kényszeríti ki a fotoszféra növekedését. A “fő ág” legfelső jobb oldalán igazi elektromos kék ívfényt bocsátanak ki a bojtok, kék óriásokról beszélhetünk — a Napnál sokkal nagyobb, igen forró objektumokról. A kék óriások hajlamosak a galaxisunk központi spirálkarjainál koncentrálódni, ahol a galaktikus áram a legerősebb.

Mi a helyzet a különállókkal – a vörös óriásokkal és a fehér törpékkel? Itt látszik az elektromos csillagmodell természetes egyszerűsége. A csillagok színe és fényessége jó okkal nem folytonos függvény: a plazma anód kisülés jelenségében határozott folytonossági hiányokat figyelhetünk meg. A termonukleáris modell által vázolt elméleti csillag-evolúciót a H-R diagramra vetítve, nagy képzelőerő szükséges a folytonossági hiányok értelmezéséhez. Általában ehhez a csillag felrobbanása szükséges, esetleg az átmenet a fő ágról olyan gyors, mondják, hogy nem látjuk a folytonosnak a vonalat. Az “óriás” és a “törpe” kifejezés alkalmazása ezekre a csillagokra erősen téves, hiszen a csillag mérete is plazma jelenség. Az elképzelés, hogy a vörös óriás öreg, haldokló csillag és a fehér törpe felrobbant csillag maradványa, nem állja meg a helyét.

 

FEHÉR TÖRPÉK

Maga Eddington fejezte ki zavarát a fehér törpékkel kapcsolatban: “Különös objektumok, melyek kitartóan olyan típusú spektrumot mutatnak, amely nincs összhangban a fényességükkel. Végül többet taníthatnak nekünk, mint azok, amelyek szabályosan sugároznak.” Igaza volt.

Fehér törpe olyan csillag, amely annyira alacsony elekrtomos feszültségnek van kitéve, hogy a fényes “anód bojtosodás” nem tud létre jönni. A csillag nagyon forró, fehér és gyenge fényű, olyan mintha a Nap halvány fehér koronakisülése a csillag légköréig érne le. Általában a vékony plazmaburok a csillag plazmája és a Világűr plazmája között alakul ki. A plazmaburkon át az elektromos tér képes az elektronokat annyira felgyorsítani, hogy az atmoszféra atomjaival ütközve röntgen sugarakat bocsássanak ki. A disszipálódott energia képes a vékony plazmaréteg hőmérsékletét több tízezer fokosra növelni.

Gyakran találunk kettős és többes csillagrendszerekben fehér törpéket, amelyek összezavarják a csillagászokat, mert “nem egyszerű megérteni, hogyan lehet két azonos korú csillag ennyire különböző”. A válasz egyszerű. A csillag külső megjelenésének semmi köze a csillag korához. Bináris csillagrendszerekben a fényesebb elsődleges csillag bitorolja az elektromos áram nagy részét, az energiáját az optikai tartományban adja le. A fehér törpe a rá eső részt a röntgen sugárzássá alakítja a leghatékonyabban.

Szíriusz A és B.

Nézzük példaképpen a közeli kettős csillag rendszert, a Szíriuszt. Ez a legfényesebb csillag az égen és az egyik legközelebbi is. A Szíriusznak van egy fehér törpe partnere, amelyet Szíriusz “B”-nek neveznek. Szabad szemmel ez utóbbi 10 000-szer halványabb, mint az elsődleges Szíriusz “A”. Ám amikor a Chandra röntgen műholdat a Szíriusz felé irányították, a csillagászokat sokkolta amit tapasztaltak. A jobb oldali röntgen képen a Szíriusz “A” volt halványabb és a fehér törpe a fényesebb. Pont fordítva, mint amit az emberi szem lát.

 

VÖRÖS ÓRIÁSOK

A vörös óriások nem tudják elegendő elektronnal kielégíteni éhségüket a körülvevő plazmából. Ezért a csillag kiterjeszti a felszíni részét, nagy plazma burkot kialakítva, amellyel össze tudja gyűjteni az elektronokat, így válva hatékony anóddá az űrben. A növekedési folyamat limitált, mert ahogy a burok kitágul, az elektromos mező erősödik. Az egyre erősödő energiák felgyorsítják a mező csapdájába esett elektronokat. Hamarosan elég erősek lesznek az elektronok ahhoz, hogy gerjesszenek olyan semleges részecskéket, amelyekkel összeütköznek. A hatalmas burok egyenletes anódizzást bocsát ki. Így válik a csillag vörös óriássá.

Az elektromos mező ezenfelül erőteljes pozitív ion kiáramlást hoz létre a csillag felől. Közismertebb elnevezéssel élve – hatalmas napszelet gerjeszt. Valóban, ilyen tömegvesztés is a jellemzője a vörös óriásoknak. A standard csillagmodell tanácstalan emiatt, mert a csillag már úgymond “túl hideg”, hogy “kiforralja” a napszelet. Viszont, ha az elektromos elméletet nézzük, ahelyett, hogy a csillag az élete végéhez közeledne, a vörös óriás inkább fiatal. Jelentős tömeget és töltést veszít, hogy elkezdhesse létezésének következő fázisát – a fő ágon.

 

EGYÜTTÉLÉS AZ ELEKTROMOS CSILLAGOKKAL

Az elektomos csillagok örökre megváltoztatják az Univerzumban elfoglalt helyünkről alkotott képet. Az első elképzelés az elektromos csillagokról felkavaró. A megnyugtató mese a Nap történelméről és a megbízható évek milliárdjairól a jövőben – eltűnik. A megbízhatóság most magától a Tejúttól származó áram folytonosságától függ. A közeli csillagok elég stabilnak tűnnek. De nincs garancia arra, hogy áram ingdozások, kimaradások nem fogják megszakítani az elektromos Nap állandó sugárzását millió, vagy akár milliárd évekre.

A SETI antennái
Az Allen Teleszkóp Tömb. Ez az első fázisa a tervezett 350 rádió tányérnak, amely kibővíti a rádiócsillagászat lehetőségeit. A tömböt Paul G. Allenről, a Microsoft egyik emberbarát alapítójáról nevezték el, akinek az alapítványa segítette a projekt indulását 2001-ben. Ez a projekt a SETI (search for extra-terrestrial intelligence – földönkívüli intelligencia keresése) és a RAL (Radio Astronomy Laboratory at the University of California, Berkeley – Kaliforniai Berkley Egyetem Berkley Rádiós Csillagászati Laboratóriuma) közös erőfeszítéseként létrejött interferométer, melyet rádió csillagászati feladatokra és a SETI céljaira használnak egyidőben.

Ken Croswell jegyezte meg a New Scientist 2001. január 27-i számában: “Mindig azt gondoltuk, hogy a vörös törpék körül keringő bolygók nagyon barátságtalan helyek az élet számára. Most mégis úgy tűnik, hogy ezek a halvány vörös napok adhatnak otthont a Galaxis élet-hordozó világainak.” Az ilyen kötött keringésű világon azonban az egyik félteke megsül, a másik pedig megfagy.

Az elektromos csillagok radikálisan új elgondolásokat kínálnak a földön kívüli élet kialakulására és földön kívüli intelligencia keresésére. Az elektromos energia galaktikus forrása több lehetőséget nyújt az élet fenntartásához, mint egy Föld-szerű bolygó keresése a keskeny ‘lakható zónában’ egy fényes, Naphoz hasonló csillag körül. Az utóbbi esemény valószínűsége nagyon alacsony. Az elektromos csillagokkal a Galaxis leggyakoribb csillagait akár az élet inkubátoraivá is változtathatjuk – a barna ‘törpéket’ – amelyek valójában vörös színűek. Akár ‘kozmikus plazmatojásoknak’ is leírhatnánk ezeket. Ez a kép sokkal bíztatóbb, mint a hagyományos gondolkodás a törpecsillagokról.

Képzeljünk el a hatalmas Jupitert a holdjaival, ahogy önállóan lebeg a mély űrben. A Nap domináns elektromos hatásán kívül a Jupiter halvány elektromos csillaggá válna, körülvéve a saját anódkisülésétől vörösen sugárzó hatalmas plazmaburokkal – akár egy barna törpe. Az Univerzum leglakhatóbb környezete az élet számára a fénylő burkon belül van, mert a sugárzó energia egyenletesen oszlik el minden hold felszínén. Nincsenek évszakok, nincsenek trópusok és jégsapkák sem.

A barna törpe sugárzó energia burka.
A sugárzó burkon belül a Földet mindenhol azonos mennyiségű energia éri

A barna törpe plazma burka által kisugárzott energia a spektrum kék és vörös végén a legerősebb. A fotoszintézis vörös fényt igényel. Az ‘L’ típusú vörös törpék spektrumának domináns molekulája a víz, körülvéve sokféle más biológiailag fontos molekulával és elemmel. Ezek összegyűlnek a holdak légkörében és a párával lecsapódnak. Forgásra és tengely dőlésszögre tekintet nélkül a plazma burkon belül keringő holdakon az élethez ideális feltételeket találhatunk.

Tanulságos megjegyezni a gázóriás-bolygóink holdjainak a jeges természetét. Ezek a bolygók elektromosan befogott barna törpe csillagok lehetnek. Ez megmagyarázná a furcsa tengely dőlésszögüket, felesleges hőjüket és a kilökődési korongjukat vagy más néven gyűrűiket.

Mindazonáltal, a barna törpék ‘Édenkert’ elméletét fenntartással kell kezelni. A fő ágon kívüli csillagoknak nincs fotoszférikus önszabályzó koronakisülése, nem képesek az érkező áram változásainak kisimítására. Következésképpen, a barna törpék hirtelen kitörhetnek, felvillanhatnak, ha túláram lép fel az őket tápláló áramkörben. Ezek a kitörések szikrázást válthatnak ki, a plazma burkon belül keringő holdak felé és a holdak között, hirtelen kihalási eseményekhez, hatalmas üledékekhez és fosszilizálódáshoz vezetve. Jó sok új gondolkodni való!

 

MIÉRT NEM HÍV FEL E.T.?

A SETI-vel az a probléma, hogy a rádió hullámok nem jutnak át a fénylő plazma burkon, amilyen a barna törpéknek van. A burok a többi csillag halvány pislogását is elhomályosítja. A barna törpék holdjain élő intelligens életformák nincsenek olyan kiváltságos helyzetben mint mi, nem részesülnek az Univerzum látványában. Csak lila fénylést látnak az égen, nincs késztetésük, hogy kommunikáljanak. Ez megmagyarázhatja, hogy a SETI miért csak hátborzongató statikus zajt hall a galaktikus telefonban.

 

KONKLÚZIÓ

Eddington megjezése a “Csillagok belső felépítése” publikációjában (The Internal Constitution of the Stars),

“A tudomány fejlődése arra tanít, hogy legyünk nyitottak. Nem gondolom, hogy nagyon törődnünk kellene azzal, hogy ezek a durva próbálkozások a csillag belsejének megismerésére közelebb vittek e a végső igazsághoz.”

Szép szavak, de az előítéleteit nem tartalmazzák,

“Az elért részeredmények felbátorítanak minket, hogy azt gondoljuk, nem járunk messze a jó úttól…. indokolt, hogy azt reméljük, a nem túl messzi jövőben meg fogunk egy olyan egyszerű dolgot érteni, mint amilyen egy csillag.”

Lassan elérünk Eddington publikációjának centenáriumához, anélkül a bizonyos megértés nélkül. A standard csillagmodell a komplexitás rémálmává vált és tele van elfogult érveléssel (csodákkal). Ez a helyzet a rossz időzítés miatt alakulhatott ki. Eddington előtt a fő nehézséget Nap a hosszú életű, állandó energiaforrásának megtalálása jelentette. 1862-ben William Thomson (a későbbi Lord Kelvin) írta a “A Nap hőjének korában” (On the Age of the Sun’s Heat),

“Következésképpen úgy tűnik, leginkább valószínű, hogy a Nap nem világította meg a Földet 100 milló éve, 500 millió éve pedig egészen biztosan nem. A jövőre nézve azt mondhatjuk, hogy ilyen mértékben a Föld lakói nem élvezhetik az életükhöz szükséges fényt és hőt néhány millió évnél tovább, hacsak a ma ismeretlen forrást a Teremtés nagy tárháza nem táplálja.”

Az atomi energia felszabadítása tűnt Eddington idejében a “Teremtés nagy tárházának”. Ezidőtájt az alacsony nyomású elektromos kisülések kutatása gyermekkorát élte. Eddington tisztában volt annak az elképzelésnek nehézségeivel, hogy halálos nukleáris energiát szabadítson fel egy relatíve jéghideg csillagban, ragyogó nappá változtatva azt. A fokozatosan úrrá lettek a nehézségeken egy bizarr, kusza modell megalkotásával. Mivel a hidrogénre szükség van üzemanyagként, ennek a legkönnyebb elemnek jelen kell lennie a csillag magjában és a légkörében egyaránt. A termonukleáris mag halálos, nagy energiájú sugarait megszelídíti a kiterjedt sugárzási zóna a mag és a csillag felülete között. Itt a sugárzás millió évek alatt megszelídül. Nincs ismert fizikai test, amely a belső hőt sugárzással szállítaná. Végül a hő konvekció útján eléri a felszínt. Azonban a granulák nem viselkednek forró hidrogén konvekciójaként. A látszólag fatális tévedések ellenére az igény, hogy megmagyarázzák, hogy működik a Nap, felül kerekedett a józan észen. Időközben azt a sok furcsa napjelenséget, aminek egyértelműen nem volt helye a termonukleáris modellben, besöpörték a szőnyeg alá. Azóta is ott vannak.

Miközben rengeteg időt és erőforrást ölnek a csillagok megértésére tett erőfeszítésekbe, az egész egy idejemúlt elméleten alapul. Azok akik otthonosak a plazmafizikában, több figyelmet fordítva a megfigyeléseknek egyszerű, elektromos modellt találtak. 100 év elhanyagolás után a csillagok elektromos modellje kezd a felszínre kerülni. Mérnöki szemmel vizsgálva következetesen megérthetjük az igazi helyünket az Univerzumban és betekinthetünk az Űr felfedezésének jövőjébe. Ha a Nap fénylik mint a lámpa amit az Elektromos Univerzumhoz “csatlakoztattak”, az objektív teszek nyilvánvalóvá válnak. Talán, ha tényleg megértjük a csillagokat, elérhetünk a gyermekkorunk végére a Kozmoszban.

A részletekért olvassa The Electric Universe könyvet és kerese fel Don Scott’s weblapját.

Wal Thornhill

http://www.holoscience.com/wp/twinkle-twinkle-electric-star/